Barcsay revízió1

Barcsay Jenő a Szentendrei Művésztelep tagjaként (1928-tól) alakította ki jellegzetes expresszív-kubista felfogású festészetét. A város környékének lankás tája, dombjainak látványa elemi erővel hatott rá. 1934 körül készült műveire jellemző a föld gyűrődéseiből, tektonikájából kialakított forma és a torzított perspektívájú, az euklidészi geomtriával szakító tér összefüggéseinek új szempontú vizsgálata. Formakísérleteinek egyik erőteljes összefoglalása az Izbég című képe, amelynek lecsupaszított kompozicionális váza az előtérben felbukkanó súlyos kubus formájú házakra, mögötte pedig a föld fekete erővonalaival átszelt okker felületre redukálódik.

Barcsay a 60-as és 70-es évek fordulóján főleg murális munkák tervezésének és kivitelezésének szentelte idejét; ez idő tájt készült kisebb méretű művei is hasonló művészeti kérdéseket feszegetnek, mint az 1970-ben kivitelezett szentendrei vagy az 1973-as újpesti mozaik. Barcsay jellegzetes motívumait összegzi ekkor művein; a strukturális keretként, egyfajta vázszerkezetként funkcionáló, ritmikus rendet teremtő vonalhálóba illeszti az absztrakcióig egyszerűsített épületrészleteket (kapu, nyílás) vagy térjelző, térmélységet érzékeltető elemeket (ablakkereszt), miközben az emberi figurákat bábokhoz hasonló, sematikus árnyékalakokká, már-már architektonikus dekorációvá redukálja.

1958-ban újabb pedagógiai igényű könyvet készített Ember és drapéria címmel, amely az anyaggal borított emberi test térbeli mozgását vizsgálja. Az emberi testet feltérképező rajzi munkássága értelemszerűen nyomot hagyott autonóm művészeti tevékenységén is; az 50-es évek második felétől készült kisméretű figurális kompozícióinak jellegzetes témája az itáliai trecento és quattrocento festészetének hatását tükröző, giottói formaképzésű arc és az ülő, gondolkodó nőalak, illetve ugyanekkor festi a Giorgio Morandi festészetét idéző, sommás, tömör csendélettanulmányait is.