Gyűjteményes 60

Asszonyi Tamás (1942, Pécs –) szobrász, éremművész 1960 és 1965 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Szabó Iván, Pátzay Pál és Martsa István tanítványa volt. 1969 óta Szentendrén, az Új Művésztelepen él és alkot. Tanulmányutakat tett Olaszországban, Kambodzsában és Vietnámban, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Érmek mellett kisplasztikákat, köztéri műveket is készít, így jelentősen hozzájárult a magyar érmészet és szobrászat egészének megújulásához. Konceptuális felütésű Éremépítő szekrényében fehér vászonnal borított alapon helyezi el az antik motívumokat idéző bronzfiguráit. Bal oldalon helyezkednek el a figurális és éremöntő minták. Jobb oldalon angyalok, drapériás női torzók, szárnyak és egy repülő Niké-szobor sorakoznak. A mű a műfaj felé irányuló elvárások egyoldalúságának kritikáját fogalmazza meg némi iróniával.

Bereznai nyilvánvalóan viszi tovább azt a vizuális eszközökkel megfogalmazott szellemi hagyományt, amely Deim Pál műveit és Barcsay Jenő késői geometrikus, szakrális, konstruktivista képeit jellemzi, de érződik alkotásaiban a Vajda Lajos Stúdió inspiráló közegének hatása is, ami a képi humorban és a szürrealizmusban ragadható meg. Előszeretettel alkalmaz visszatérő írásjeleket, egyszerű geometriai formákat, amelyeket emblematikussá, rituálissá, szakrálissá sűrít. Munkái az elmélyülés, a meditáció objektjei. A természetes anyagokat kedveli, fa festménytárgyak vagy szobrok is gyakran tűnnek fel munkái között, de a Teremtésikon I–II. vászonra festett diptichon: a címadás is erősíti a művész bensőséges kapcsolatát a spiritualitással és a világmindenséggel, amely gondolat átíveli eddigi teljes munkásságát.

Boromisza a második nagybányai nemzedékből az elsők között ment Párizsba, és a „neósok” vezéralakja volt, akik az új francia irányzatokkal szintétizálták a nagybányai mesterek tanítását. Nem kívánt nyugatepigon művészetet csinálni: a sajátos mondanivalót kereste, melyhez a magyar táj és annak népe adta a témát. A festői Szentendre, a kisváros látványa minden itt megforduló művészt megérintett. A húszas évek második felében elsősorban az alapító tagok munkásságából kiindulva a közvetlen látványra irányuló, atmoszférikus ihletettségű tájképeket készített. Boromisza szentendrei tartózkodását számos helyi témájú festménye és akvarellje tanúsítja. 1922-ben készült művének hátterében a szentendrei Duna túlsó partja a szigettel, előterében a domboldalon dolgozó emberek jelennek meg. Boromisza Szentendrén készült képeinek ugyanúgy látomásos jellege van, mint nagybányai festményeinek. A képszerkesztés érdekében a korábban alkalmazott fénytörési megoldásokat alkalmazza.

Czimra Gyula az Iparművészeti Iskola után Párizsban élt hosszabb ideig, az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts-on tanult. Franciaországból való hazatérése után 1929-ben érkezett először Szentendrére barátja, Paizs Goebel Jenő meghívására, majd 1933-ig többször megfordult a művésztelepen. Művészetére a modern francia művészet, főleg Gauguin festészete volt nagy hatással. Műveinek leggyakoribb témája a városrészletek, épületek, kapuk megfestése, később a csendéletszerű szobabelsők hangulatának megragadása. Szentendrén készült képei közül az egyik legkiemelkedőbb a Szentendrei táj, Gőzhajó utca című városképe. A festmény valószínűtlen színvilága és dekoratív hatása egyszerre idézi Gauguin festészetét és örökíti meg Szentendre régi macskaköves, mediterrán hangulatát. J.N.

Deli Antal Ferenczy Károlynál és Réti Istvánnál tanult a Képzőművészeti Főiskolán, miközben többször megfordult Nagybányán, s plein air festést tanult mestereitől. Festői látásmódját müncheni, majd olaszországi tanulmányútja gazdagította, ahol számos akvarellje és krétarajza készült. 1924–25-ben ismét Nagybányán fest, elsősorban olajképeket, melyek nagy része ma sajnos ismeretlen helyen található. A Nagybányai udvar című művében a nagybányai festészeti tradíciókat ötvözte.

1909-ben került az Iparrajziskolába, ezután az Iparművészeti Iskola hallgatója, majd 1910-ben a Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly tanítványa lett. 1917-ben a kecskeméti művésztelepen járt, 1924–1931 között Párizsban élt. A KUT és a Gresham-kör tagja volt. 1931-től gyakran megfordult Szentendrén. Főként posztimpresszionista jellegű tájképeket és csendéleteket festett. Intim szobabelsőit, lírai városképeit, bensőséges csendéleteit és portréit olajfestékkel hozta létre, emellett az akvarell- és pasztelltechnika kiváló mestere is volt. Munkái gyakran szerepelnek budapesti aukciókon. Családja művészete bemutatására emlékházat működtet Toulouse-ban.

Elekes Károly Erdélyben született, Kolozsváron tanult, és 1984-ben települt át Budapestre. Hazájában a performanszok, a lírai tájépítkezések érdekelték; jelenleg Tuning-sorozatán dolgozik, amely a művészeti túltermelés ellenében régi korok értéktelen műtárgyainak, festményeinek átmentése, magasabb szintre emelése. 1988-ban sokrétű életművének egy csendes szakaszában vagyunk, amikor sokat utazott, és az élmények hatására nagy váltás előtt állt a művészete. A Gerinc a Lentiben szerveződött művésztelepen keletkezett, ahol Bukta Imrével együtt dolgoztak, Samu Géza és a Fáskör hatása alatt. A fából faragott, festett, tarajszerűen meredező csigolyákból álló objekt nemcsak egy helyzetjelentés a művészlétről, a közép-európai kultúra helyzetéről, de technikai bravúr is, amelyet mint egy függőhidat, a kifeszített kötél tart meg. Munkáira egyszerre jellemző az ellentétek dialektikája, a költőiség, az érzelmek, a rejtett tartalmak iránti vonzalom és az ironikus, kritikus gondolkodás.

Gy. Molnár István (1933, Kunhegyes – 2010, Szentendre) festő, grafikus 1952 és 1959 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bán Béla, Bernáth Aurél, Fónyi Géza, Pap Gyula növendéke volt. Dolgozott a nagyatádi és a villányi szobrász alkotótelepen. 1970-től haláláig Szentendrén, az Új Művésztelepen élt és alkotott. Allegorikus-szimbolikus grafikai munkái mellett neokonstruktivista festményeket és szürreális képi világú kollázsokat is létrehozott. Életművének második felében a természetelvű festői világ is megjelent. Éles geometriai elemekből felépülő kompozíciójának élénk színei szerkesztik komplex struktúrává a művet. A háttérben a város látképe bontakozik ki, az előtérben a három zsivány alakja látható. A színkezelés, a motívumok (a magyar trikolór a középső alak kalapján vagy a szőrmotívum ábrázolása) dekoratív funkciót látnak el.

Borgó (György István Csaba) festőművész, grafikus 1950-ben született Marosvásárhelyen. Tanulmányait 1973 és 1975 között a Kolozsvári Református Teológiai Akadémián, majd 1976 és 1980 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festőművész-rajztanár szakán végezte. A Marosvásárhelyi Művészek (MAMŰ) csoport alapító tagja. Eddigi munkássága során készített festményeket, grafikákat, szobrokat és monumentális gobelineket, ezeken kívül egyéni és kollektív installációk létrehozásában és performance-okban is részt vett. Szobrokat, grafikákat, festményeket és nagy méretű szőnyegeket készít. Kék bozgor című művének absztrakt-emblematikus eszközrendszere Miró szürrealisztikus világával mutat formai rokonságot.

Haász István művei a felületek egymáshoz való viszonyát és az ebből eredő térhatást vizsgálják. A nyolcvanas években a művész számára szükségesnek tűnt, hogy a felvetett geometriai problémákat már ne csak a síkba, hanem a térbe is transzponálja: így jöttek létre a relief-szerű alkotásai. Az alkotások eleinte a Haász által felvetett festészeti probléma domborműszerű továbbviteleként jelentek meg, s szinte teljesen átalakították a korábban tisztán kétdimenziós komponálási rendszert. A térbelépésen túl a sötét monokromitást felváltották a világos színek és új elemként lépett be a fény-árnyék látványalkotó szerepe is. A képek lazúros festésmódját egy különös kollázstechnika váltotta fel, mely e műnél is látható: a felületre papírkivágatokat montíroz, majd ezt a felületet festi, s így egy egészen különös pszeudo-lazúros kollázshatást is teremt, ami ugyancsak térbeli faktúrát eredményez. Ez a műforma a kilencvenes években szinte egyeduralkodóvá vált Haász István művészetében.

Az 1969 óta a szentendrei Új Művésztelepen alkotó Hajdú László festészetét a jól elkülöníthető korszakokat átfogó szellemi egység és a magas szintű festői kultúra jellemzi. A kortárs geometrikus és nonfiguratív törekvéseket képviselő művész több alkotásával a hagyományos képforma határait kutatta: az ún. épített képekkel kilépett a négyzetes vagy téglalap alakú zárt formából, hiszen a festmény központi eleméhez szerkesztett további részelemek szélei a szabályos alakzat határain túlnyúltak. Az 1990-as évek legvégén a radikális váltást nem is annyira a tondó forma megjelenése okozta, hanem a kép megtörése, és egyik felének a térbe való befordítása. A tondók felső részének befordulásával ez a felület árnyékosabb és haloványabb tónusúvá vált, így kettős térhatás jött létre: egyaránt értelmeződött a kép virtuális tere a valóságos mellett.

Holdas György autodidakta szobrász, grafikus 1972-ben a Vajda Lajos Stúdió alapító tagja volt, Onódi Béla képzőművészeti körébe járt, és Barcsay Jenő egyénisége tett rá nagy hatást. A ’70-es években készített munkáit a szabad nonfiguratív, geometriai anyagformálás határozza meg. Bensőséges a kapcsolata a finom felületeket biztosító fehér márvánnyal és mészkővel. Az Érintés című bimbószerű, mozgalmas plasztikája egyszerre mutatja meg a mozdulatot és a reakciót. Az élő anyagnak látszó gömbforma éppen átalakul, kinyílik vagy bezárul, az őt érő inger előjelétől függően. Ebben a műben már benne rejlik az az érzék, ami lehetővé teszi számára, hogy egyszerű formákkal érzelmi viszonyulást mutasson meg, ami érett periódusában a legegyedibb szentendrei szobrásszá avatja.

Imre Mariann a Vajda Lajos Stúdió inspiratív közegében eltöltött évei alatt a szentendrei szellemiség megújítójává vált. Munkáiban gyakran jelenik meg egy szavakkal kifejezhetetlen, a tudaton túli érzékeléshez tartozó határterület, az anyagokon keresztül feltáruló spiritualitás: a lét misztikuma, amelyet Bálint Endre és Vajda Lajos is a művészet legfontosabb „alapanyagának” tartott. A művész évek óta kísérletezik az élet múlékony nyomainak, eltűnő emlékeinek rögzítésével, legyen az érintés, ölelés, lehulló szirmok, fenyőtüskék, egy illat vagy a kavicsokon áthaladó víz nyoma. A Tüdő című térinstalláció a leheletet, a lélek jelenlétét teszi láthatóvá, tapinthatóvá. Munkái a szélesen értelmezhető nemzetközi kortárs közegben is komoly jelentőséggel bírnak. A mű az NKA támogatásával került a gyűjteménybe.

Jávor Piroska bár festőként végzett, pályafutásának első évtizedében elsősorban nem a stiláris törésvonalak mentén kereste saját hangját – hiszen rövid időn belül elérkezett a nonfiguratív felfogásig –, hanem az eltérő anyagokban és műfajokban rejlő új lehetőségek felkutatásában. Kezdetben a zománctechnika vonzotta, majd érdeklődése a kitartást és türelmet igénylő gobelinszövés, valamint a grafika felé fordult. Az 1980-as évek végétől kezdett ismételten festeni, először artisztikus technikájú, nagyméretű akvarelleket, majd olajképeket. A Kert-sorozat V. (Díszei még nem hullanak) című műve a tornyos várkastély formáját idéző, szabálytalanul megformált, geometrikus idomokból épülő kép.

Martyn Ferenc tanítványaként az ötvenes évek végén induló Keserü Ilona az Iparterv-generáció, majd a Budapesti Műhely tagjaként vált elismertté a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Kolorista festészetére az amerikai gesztusfestészet és nyugat-európai informel/tasizmus képviselői (Cy Twombly, Achille Perilli, Alberto Burri), valamint az op-art magyar származású úttörője, Victor Vasarely is erőteljes hatást gyakorolt. Különböző formákban éveken át visszatérő motívumait a népművészetből meríti (sírkőmotívum, szuszék), majd ezeket átformálva teszi képi világának szerves részévé. A szabályos alakzatok ismétlődése és a játékos, gesztusszerű firkák színes tobzódásának ellentéte teremti meg a képből áradó feszültséget. J.j.l.: K I

Kicsiny Balázs festő, szobrász, családi kapcsolatai miatt tíz évet élt Angliában, jelenleg Budapesten az MKE doktori iskolájának vezetője. Műveit áthatja a történelmi-társadalmi vonatkozású, összetett jelentéseket rejtő, ironikus, groteszk szimbólumokban való gondolkodás, amely meghatározza a sztereotípiákat lebontó, sajátos szimbolikájú figurális installációit. A Munkácsy-díjas alkotó 2005-ben kiállított a Velencei Biennálé magyar pavilonjában. Legkarakteresebb korai festményei nagyméretű, sötét tónusú, a bányászok életével kapcsolatos erősen motivikus, Román György hatását mutató drámai művek. Festészeti munkásságát egy ideje a térberendezésekhez kapcsolódó akvarellek teszik ki. Az Órásmester ebédje egyike a kis képekből összeálló sorozatainak, amely kapcsolódik Kicsiny Suszterinas című (az 51. biennálén is látott) videómunkájához. A könyörtelen időt éppen felfalni készülő órás képe az idővel való folyamatos küzdelmünk szimbóluma.

Klimó Károly (1936, Békéscsaba –) Munkácsy-díjas festő 1956 és 1962 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt. 1971-től a Főiskola esti tagozatán tanított, majd 1990-től a festő szakon osztályvezető tanár lett. 1993-tól a Széchenyi Művészeti Akadémia levelező tagja. Tanulmányutakat tett Nyugat- és Észak-Európába, Iránba, Amerikába, a Koreai Köztársaságba és Kínába. 1970-től nyaranta Szentendrén festett, majd 1972 és 1978 között a Régi Művésztelep tagja volt. Művészete az Európai Iskola hagyományaira támaszkodva a gesztusfestészet kalligrafikus formáiból és szellemi irányultságából építkezik. Részt vett az 1980-as évek új festészetét képviselő művészeket tömörítő Új szenzibilitás kiállítássorozaton. A kollázs művészi technikáját előszeretettel használó művész egy üveggel fedett keretbe fehér, vastag gipszalapozású farostlemezt helyez, melynek felületére gyűrt, fekete zsákvásznat, fehérre festett merevítőléceket, feketére száradt fűcsomót illeszt egymás mellé. A zsákvászon alján fehér színnel a FROM HUNGARY felirat olvasható. A mű konceptuális, önreflexív vizsgálódással érzékelteti a (képző)művészet elszigeteltségét a nyolcvanas évek kultúrpolitikai tükrében.

Kóka Ferenc (1934, Budapest – 1997, Budapest) 1960-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél növendékeként. A Bernáth Aurél Társaság és a Szinyei Merse Pál Társaság tagja volt. 1969-től haláláig a szentendrei Új Művésztelepen dolgozott. A magyar művészet progresszív „szürnaturalista” vonulatához tartozott. Kompozícióinak egyre gazdagodó színvilága a felületek intenzív dinamizmusát és drámai szimbólumrendszerét vonta maga után. Mindig a realitásból indulnak ki asszociációi, melyek a dekoratív jelképteremtés eszközeivé válnak. A végtelen ég alatt lankásan elterülő mediterrán tájat ábrázoló festményének lüktető texturáltsága szürreális légkört, misztikus világot teremt.

Nagy Barbara művészetét a geometrikus absztrakció és a síkszerűségből kilépő plasztikai szemléletmód jellemzi. 2002 óta készíti metszőkéssel megmunkált és fekete festékkel lefestett fatábláit. A kép által nyújtott látvány a fényviszonyok és a befogadó helyzetének megváltozásával módosul: a statikus felület – a befogadás szempontjából – időbeliséggel rendelkező képpé válik. A négyzetes formátumú Fény-kép I. (melynek párdarabja, a Fény-kép II. is a múzeum gyűjteményében található) egymást metsző, geometrikus formákból áll. A műhöz egy videó is tartozik, amely a látvány változását rögzíti. Vásárlás a művésztől az NKA támogatásával 2010-ben.

Ország Lili alkotói pályájának kezdetén az Európai Iskola művészeivel ismerkedik meg, köztük Bálint Endrével, akinek hatása egész alkotói korszakára kiterjed. Az ötvenes években szürrealista képeket fest, majd az ún. ikonos korszakában az ortodox ikonok figuráinak absztrahált változatai jelentik műveinek egyik fő elemét. A múlt a héber és latin betűs feliratok, bábuszerű alakok, sírkövek és omladozó falak emlékszerű, szigorúbb, konstruktívabb felfogásában válik megragadhatóvá számára. A Ferenczy Múzeumi Centrum gyűjteményébe egy párizsi magánkollekcióból ajándékozással (2018) került cím nélküli olajfestmény már teljes mértékben absztrakt formákból áll: a szélesebb ecsetvonásokkal felvitt világos színű sávok gyolcsba bugyolált testekre, kerítéslécekre emlékeztetnek, míg a kép felső részén feketével kontúrozott kék kör szemnek vagy égitestnek tűnik.

Chiharu Shiota (1972, Oszaka –), a japán származású, immár több mint húsz éve Berlinben élő és alkotó, fonalat és használt tárgyakat használó, konceptuális installációiról híres művész 2015-ben az 56. Velencei Képzőművészeti Biennálén képviselte a japán kortárs művészetet. 2016-ban a szentendrei Emlékeső című kiállításával nemcsak Magyarországon szerepelt először, hanem egész Közép-Kelet Európában. A Szentendrei Képtárban nagyszabású installációja, a Kmetty Múzeumban pedig sejtelmes hangulatú rajzai voltak láthatók. Sor című munkáját a nagy sikerű kiállítás zárása után a Ferenczy Múzeumi Centrumnak ajándékozta. A művész grafikai munkáit saját vizuális naplója fejezeteiként aposztrofálja. A mű fekete, sárga és piros színekkel ábrázolt alakjai sorban állásának célja, hogy át- vagy bejuthassanak „a túloldalra” – a jelenet nemcsak a művész szubjektív tapasztalatát képezi le, hanem a befogadó feltételezett élményéhez is köti magát. Ezeket az összeköttetéseket jelzik a művön megjelenő vörös fonalszálak kapcsolódási pontjai.

A Régi Művésztelep tagjaként 1990 óta kapcsolatban van Szentendre festészeti hagyományaival. Hetvenes évek végén induló pályájának fontos állomása a kilencvenes évek elején az a másfél éves párizsi ösztöndíj, melyet a Pollock-Krasner Alapítvány jóvoltából nyer meg. Ettől fogva rendszeresen visszatér alkotni a francia fővárosba. A kilencvenes évek közepétől festészetében és grafikai műveiben is kiemelkedően fontos szerepet kap az a dobozmotívum, melynek már-már monomániás ismétlésével a tér síkon való megjelenítésének kérdéseit, az illúzió és a valóság átjárhatóságát, a konstruktivista komponálás hagyományait, valamint a hordozófelület anyagának valóságos megmutatása és mimetikus megképzése közti feszültséget tematizálja. A sötét, homogén háttér előtt lebegni látszó dobozok leginkább fiókokra hasonlítanak, melyek a festmény felületén különböző nézőpontokat egyesítenek egy síkon. A St. Quentini doboz címe utalás a Nemzetközi Pasztell Biennálé helyszínére, melynek második díját 1992-ben elnyeri.

Erdély Miklós tanítványaként az Indigo csoportból induló Szirtes több szálon is kötődik Szentendréhez. A festészet mellett főként a performansz, a happening, a zene és a videó játszik fontos szerepet művészetében, melyekkel a ’70-es évektől rendszeresen jelentkezik. Organikus nonfigurációja atavisztikusnak ható jelekből, egymást takaró rétegekből és mintázatokból építkezik. Festményeit fekete kontúrok, erőteljes színek, organikus mintázatok, a gesztus, az irányított véletlen és a tudatos formaképzés jellemzik.

Tóth Eszter művészete a modernizmus tárgyalkotó hagyományából és a neokonceptuális művészet installatív felfogásából ered. Munkáiban előszeretettel alkalmazza a mozgóképet; intermediális művész: az objekt, installáció, videoinstalláció számára a megfelelő kifejezési forma. A kint a bárány, bent a farkas című objektjének témája a kívülrekedés, az ember belső folyamatainak vizualizálása. A fekete székbe épített monitoron egy előrehaladó, de célját soha el nem érő (a kinyíló ajtón át nem lépő) ember mozgását látjuk. Vásárlás az NKA Képzőművészeti Kollégiumának támogatásával 2014-ben.