Gyűjteményes 60

Vajda Júlia páratlanul sokszínű, ugyanakkor magányos művészete egészen egyéni hangvételt képvisel a 20. századi magyar festészetben. Életműve együtt pulzált a történelem fordulataival: a 60-as években egy hosszabb párizsi tanulmányutat követően a francia lírai absztrakció hatására apró és spontán gesztusjelekből épülő művein az ismétlődésen alapuló szerkesztés lehetőségeivel kísérletezett. A szubjektív, belső világból fakadó vizuális jelek pasztell színvilágú, sávos elrendezésbe tömörítő kompozíciója leginkább egy fiktív tájképre emlékeztet.

„Önálló formanyelve a lét siralomházának apokalipszisét ragadja meg.” – írta Ungvári Tamás Váli Dezsőről 2010-ben. Váli monomániás következetességgel építi, alakítja, dokumentálja életművét. A 70-es években „üres tájképeket”, a 80-as években zsidó temetőket, majd az elmúlt évtizedekben saját műtermének belső terét festi. Az aszketikus egyszerűséggel berendezett műterem Váli számára a magány metaforája és aktuális lélekállapotának lenyomata. A Műterem szürke festőállvánnyal c. festmény tompa, életlen körvonalai, kékesszürke lazúrja és furcsán billegő perspektívája olyan egzisztenciális szorongást tükröz, amely túlmutat a kép tárgyán: a festészet értelmére kérdez rá.

Vaszkó Erzsébet 1929-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán, majd festéssel töltött aktív fiatal évei után hosszabb időre visszavonult. Művészetekkel csak a nyugdíjazása után kezdett el ismét foglalkozni, az 1960-as évektől Szentendrén Fónyi Géza műtermében dolgozott. Művészetére Paul Klee geometrikus formákra redukált ábrázolásmódja volt nagy hatással. Műveinek sötét színvilága, képeinek borongós, baljóslatú hangulata a „fekete képeknek” is nevezett korszakában érte el a csúcspontját. A Halálhajó című ciklus darabjai 1975 és 1982 között készültek. A fekete háttér előtt már világosabb tónusú geometrikus alakokból álló hajó képének sejtelmességét tovább erősítik az átlátszó színek és a Vaszkó Erzsébet által előszeretettel alkalmazott olajpasztell használata.

Vörös Géza a budapesti Fészek klub bohém festője, és a „franciás igazodású” színgazdag, könnyed posztimpresszionista irányzat egyik szentendrei képviselője is. A Matisse és Kees van Dongen bűvkörében Párizsban is élt alkotó barátjával, Ilosvai Varga Istvánnal együtt az ő javaslatára érkezett Nagybányáról Szentendrére 1931-ben. A művészek ebben az időszakban igen hasonló szellemben festettek. A síkban maradó dekoratív festékmezők mindkettőjüknél élesen válnak el egymástól. A jellegzetes vörös háztetők tömbjének és a fák méregzöld lombjának merész kontrasztja teszi mozgalmassá a modellálást kerülő, feszes kompozíciót. A Szentendrei részlet, a dombra kaptató utca ábrázolása az egyike a legemblematikusabb szentendrei vezérmotívumoknak.

Az A. E. Bizottság frontembereként híressé vált Wahorn a Vajda Lajos Stúdió tagjaként neodadaista, formabontó, a hagyományokra fittyet hányó, harsány képeivel robbant be a kádárizmus uniformizált világába. Összetéveszthetetlen, naiv stílusát erős kontúrok, vonalas rajz és stilizált, karikatúraszerű komponálás jellemzi, míg témáit főként a férfi-nő viszony, a szexualitás ironikus, groteszk és sokszor abszurd jelenetei dominálják. A képregények látásmódját és a street art vizualitását is magán viselő festményein a szöveg és a kép hasonlóan fontos szerepet játszik. A művészettörténeti és popkulturális utalásokat egyaránt felvonultató motívumok a képeken groteszk formát öltve tartanak görbe tükröt a társadalmi rend, a szociális beidegződések és sztereotípiák között őrlődő néző elé.

Baksai József Szentendrén él és dolgozik: Munkácsy-díjas festőművész, sokrétű tanári tevékenységet folytat. Különleges, egyedi, gazdagon rétegezett, szinte a térbe átforduló, expresszív festészeti technikája, egyszerű szimbolikája a prehisztorikus művészetet idézi fel. Az évtizedeken átívelő Pison-sorozatán a tibeti kolduló edény, az Ihung bzed jelenik meg, a szerzetesek mindennapjait végigkísérő, hagyományos tál, mely szellemi bázisuk földi tárgya, Buddha tanításainak gyűjtőhelye. Ezzel kapcsolódnak a külvilághoz, ez által kommunikálnak, épp úgy, ahogy a művész a művein keresztül jut el a közönséghez. A vízzel telt, kicsorduló „tál” így válhat akár a művészet tömör metaforájává is, hiszen az alkotó teljes eszközkészletét és szellemi gazdagságát halmozza bele egyetlen edénybe.

Bánovszky Miklós a nagybányai művésztelepen 1918-ban Réti István tanítványa volt, de egy év után Szentendrén telepedett le. 1926-ban az Alapító Nyolcaknak nevezett művésztársaival – Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László – megalapították a Szentendrei Festők Társaságát a Régi Művésztelepen, hangsúlyozva, hogy Ferenczy Károly és Nagybánya hagyományait folytatják. Bánovszky egy darabig a római iskola hatása alá került, de nagyrészt plein air és naturalista utcaképeket, tájképeket, aktokat, csendéleteket hagyott hátra. A személyiséget hűen ábrázoló portréi közkedveltek voltak a két világháború között az arisztokrácia köreiben. A festőbarátokról festett remek kettős portré az egyik legismertebb alkotása.

Márkus Péter (Budapest, 1956 –) Munkácsy-díjas érem- és szobrászművész. 1982 és 1987 között tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mestere Somogyi József volt. 1978 óta a Vajda Lajos Stúdió tagja. Legtöbbször a viaszvesztéses bronzöntés klasszikus szobrászati technikáját alkalmazza művein. Az öntés folyamatát követi a formázás, majd a patinázás. Emellett fémből, fából és hegesztett vasszálakból is alkot különböző léptékű szobrokat, illetve több papírrétegből konstruál kollázsokat, valamint komputergrafikákat is készít. Távol-keleti kötődésű filozófiai síkok és terek nyílnak meg műveiben. Szobrainak alakzatai az indiai hitvilágon, indiai nyelveken alapuló kalligráfiákon, egy-egy betűn vagy írásjelen alapulnak, amiből egyfajta térkonstrukciót formálnak. A kőtalapzaton álló, viaszvesztéses bronzöntésű, csiszolt kő szobra szabálytalan alakú, síkfelületekből egymásra építkező:egyszerre idéz dinamikát és légiességet. Az organikus térforma élein keresztrovátkolás fut végig.

Onódi Béla (1900, Budapest – 1991, Szentendre) 1919-ben kezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede, majd Réti István növendékeként. Részt vett a nagybányai és a kecskeméti művésztelepen is. 1921 és 1925 között Amerikában, Philadelphiában napilap-illusztrátorként dolgozott, majd 1923-ban Párizsba és Barbizonba is ellátogatott. 1926-ban a Szentendrei Művésztelep, majd 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságának egyik alapító tagja volt. Életművére oly meghatározó módon a Rab Ráby teret ábrázoló városrészletén a nagybányai festészeti törekvésekre jellemző festői megformálást követi. A lírai hangvételű, napfényes szentendrei kis utcák összefonódását oldott színeffektusok kísérik. A fény és árnyék dinamikájának játékossága, a színek és reflexeik váltakozása puha, hamvas atmoszférát teremt a festményen. A háttérben előbukkanó szerb ortodox Belgrád-székesegyház mellett kikandikál a templomdombon magasodó Keresztelő Szent János-plébániatemplom tornya is. Jelezve jobbra lent: Onódi Béla, 1934

Göllner Miklós (1902, Besztercebánya – 1977, Budapest) 1921-ben kezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár, majd Csók István növendékeként. 1925-ben megszerzett rajztanári végzettsége után az ipariskolában és a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanított. Tagja volt a Képzőművészek Új Társaságának (KUT), később az Új Művészek Egyesületének (UME) alapító tagja. Erőteljesen hatott rá Pablo Picasso kubizmusa, komponálásmódja. A harmincas években Tihanyba járt festeni, ahol megismerkedett Egry József művészetével. 1942-től haláláig a Szentendrei Művésztelep tagja volt. Képalakítási módja – mely miatt Barcsay Jenő szelíd konstruktivistának nevezte – egyszerre szerkezetbe foglalt konstrukció és a nagybányai, posztimpresszionista hagyományok szintézise. Tárgyi motívumvilágára a csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott csendéletek és enteriőrképek jellemzőek. Ám ugyanez az intim hangulat mutatkozik meg tájképein is. Bensőséges szentendrei városrészletén a barnás-rózsás ég alatt rozsdaszínű árnyalatok, színfoltok töltik ki a vaskos kontúrok ölelte, magasodó templomtorony és házak alakzatait. A vertikális és horizontális grafikus vonalak geometrikus szerkezetté formálják a város látképét.

Szántó Piroska magániskolában képezte magát, miután baloldali politikai tevékenysége miatt kizárták a Képzőművészeti Főiskoláról. Szentendrére először 1937-ben Bálint Endre meghívására érkezett, később a Vajda Lajos köré csoportosuló fiatal művészek közé tartozott. Művészetére kezdetben Vajda Lajos munkássága volt nagy hatással, majd előszeretettel festett emberi tulajdonságokat mutató növény- és állatábrázolásokat. Szántó Piroska életműve egészére jellemző a sorozatokban való gondolkodás, az 1970-es években indított Szerelmesek című sorozat művészi pályájának egyik legutolsó darabjait adják. A Szerelmesek vagy Csontzene című olajképen sötét monokróm háttér előtt arannyal, szürkével és fehér kontúrokkal ábrázolt, szorosan összeölelkező két figura csontváza látható. A színeknek és a csurgatásos technikának köszönhetően a két lemeztelenített, ölelkező figura erősen dekoratív hatást is kelt.

Vajda Júlia művészetében a 70-es évek elején drasztikus stílusváltás történt. Rajzos, grafikus, lírai absztrakt műveinek sora után letisztult színsíkokból és geometrikus formákból építette fel kompozícióit. Az ekkor már idősödő művész nyitása a kor neokonstruktív művészete felé egyértelműen észlelhető vörös képeinek sorozatán. Hűvös távolságtartást sugalló, nyugodt és minden személyes tartalmi utalást nélkülöző művein a teret érzékeltető, éles vonalakkal határolt vörös síkokat csupán a sárga vonalak törik meg. Vajda Júlia Vörös képe autonóm alkotás, semmi másra, csupán önmagára reflektál.

Bánáti Sverák József (1897, Temesvár – 1951, Szentendre) a Képzőművészeti főiskolán 1917–18 és 1921–1926 között Réti István növendéke és Glatz Oszkár tanársegéde volt. 1925 és 1926 között a KÉVE ösztöndíjával a miskolci művésztelepen alkotott, illetve müncheni tanulmányúton vett részt. 1926-tól nyaranta kijárt Szentendrére festeni, hogy később végleg a városban telepedjen le. 1926-ban a Szentendrei Művésztelep, majd 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságának egyik alapító tagja volt. Pellengéren című festményével 1934-ben nyert római ösztöndíjat az Accademia delle Arti-ra, ahol 1936 és 1937 között freskófestészetet tanult. A klasszicizáló stílusú és tematikájú alkotásának elő- és háttere erősen elhatárolt egymástól. Az előtérben megjelenő csoport dekoratív színkezelése, az alakok és ruházatok tónusos, plasztikus megformálása és az itáliai reneszánsz festészetet idéző komponáló szerkezete a római iskola tanulságait hordozzák magukon. A hagyomány szerint festményén a helyi városlakók karaktereit festette meg különböző korok kösztümeibe bújtatatva, akik körülveszik a pellengérre állított meztelen női figurát. Az kortárs alakokat a festő saját jelenére szándékozta aktualizálni. A bibliai jelenet hátterében magasodik Szentendre látképe és a szentendrei festészetben permanensen megjelenő motívumai (Szamárhegy, Preobrazsenszka templom).

Gálffy Lola Nagyenyedre járt gimnáziumba, majd családjával Budapestre költöztek. A Főiskolán Réti István aranydiplomás tanítványa volt, innen eredeztethető posztimpresszionista, nőiesen lágy, lírai festészete, amelyet szinte élete végéig Nagybánya szellemisége hatott át. 1937-től tagja a Szentendrei festők Társaságának, a Régi Művésztelepen alkot. Korai munkáinak témái az egyszerű szerkezetbe foglalt tájak, kertrészletek. Az ‘50-es években megjelenik festészetében a nagymarosi, tihanyi látkép, majd a ‘70-es években fordul a bensőséges enteriőrök, csendéletek felé, amelynek egy lírai, lágy koloritú, harmóniával telt darabja a Csendélet fehér virágokkal.

A római iskola első generációjának nagy ígérete, a novecentós archaizálás jellegzetes képviselője volt Heintz Henrik (1896–1955). A húszas évek elejétől a Képzőművészeti Főiskolán mint Réti István növendéke sajátította el a plein air festészet fortélyait. Egyéniségéhez azonban sem az impresszionizmus továbbfejlesztése, sem a polgári táblaképfestészet hagyományai nem álltak közel, így – 1926-os utazása idején – nyitottan fogadhatta be az itáliai művészettörténeti élményanyagot. Művészetének modernségét elsősorban nem külső jegyek határozzák meg, mert nemcsak formai újításra, hanem tartalmi megújulásra is törekedett, mint az Éneklő lányok című alkotásában.

A Szentendrei művésztelep alapítóinak egyike, a párizsi Julian Akadémiát, Barbizont, majd a római magyar akadémiát is éveken át látogató Jeges Ernő a történelmi festészet hazai megújításában játszott fontos szerepet, ugyanakkor tájképfestészete is jelentős hatással volt a szentendrei művészetre és a Szentendréről kialakult festői látásmódra egyaránt. Expresszív tájképfestészetét élénk színek, oldott formák és erős kontrasztok jellemzik. A Szentendrei városkép szokatlan képkivágása és magasra helyezett horizontja személyes, barátságos érzést kelt, mintha a kép nézője maga is egy szentendrei ház ablakán tekintene ki a zsúfolt épületek szabálytalan kéményei közül. Az éles fény-árnyék kontrasztokkal megrajzolt homlokzatok és az egymáshoz bújó házak látványa hitelesen adja vissza Szentendre kisvárosi karakterét. Jelezve balra lent: Jeges

Asszonyi Tamás (1942, Pécs –) szobrász, éremművész 1960 és 1965 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Szabó Iván, Pátzay Pál és Martsa István tanítványa volt. 1969 óta Szentendrén, az Új Művésztelepen él és alkot. Tanulmányutakat tett Olaszországban, Kambodzsában és Vietnámban, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Érmek mellett kisplasztikákat, köztéri műveket is készít, így jelentősen hozzájárult a magyar érmészet és szobrászat egészének megújulásához. Tömbszerű, de karcsú antropomorf figurája a művész kisplasztikáinak egyik kiváló példája. A hűvös évszak didergős atmoszféráját érzékelteti a stilizált, széles gallérú, földig érő köpeny.

A Munkácsy-díjas szobrász, grafikusművész Szentendrén, nem szokatlan módon szabadiskolákban szerezte mesterségbeli tudását. Ónodi Béla és Barcsay Jenő voltak a mesterei. Korai, tiszta geometriai alakzatait, absztrakt kőplasztikáit, érmeit a ‘80-as évek elején társadalom- és politikakritikai tartalmú, figuratív szobrok, érmek váltották fel. Munkáiban, ahogy a Tülekedőkön is látjuk, különleges, grafikusi finomságú részletek jelennek meg, mint zakógallér, nyakkendő, derékszíj, miközben az arcok simára csiszolt, tömbszerű, arctalan geometriai alakzatok. Kiemelkedő jelentőségű, szakmai körökben is meglepetést keltő szobrászatán kétségtelenül nyomot hagyott Vajda kollázsszemlélete (fémek, textilek applikálása a felületbe) és Deim formakultúrája, egyediségét pedig az ironikus, groteszk, hatalmi harcokat kifigurázó intellektuális szellemisége, professzionális, humorral átszőtt formaérzéke adja.

Melkovics műveinek kiindulópontja az eredetről való gondolkodás. Munkája során a keletkezés és a kibontakozás rejtélye, valamint a fejlődés folyamata izgatja leginkább. Absztrakt formákból építkező szobrászmunkájában nyomon követhetjük, hogy az egyszerű lépésekből és elmozdulásokból kiindulva hogyan bontakoznak ki a komplex formák. Morfologika című szoborsorozatában a simára csiszolt felületek precíz kivitelezése és érzéki megformálása kíséri azt a komponálási módszert, melynek során sokszorosított alapmodulokból lépésenként építi fel alkotásait.